Maradandó csend - Novella

Egy újabb novella, mert mostanában valahogy novellaírós hangulatomban vagyok. Hasonlóan bizarr, mint az előző, ésezt is teledobáltam easter egg-ekkel. Tehát itt egy kis szösszenet, ezekre az esős vasárnapokra.

Maradandó csend

Alexis Leigh öngyilkossága mindenkit sokkolt.

Életrevaló srác volt, méz színű haja mindig kissé szélfúttának hatott, még a nyári hőségben is. A mosolya bársonyos, nevetése reszelősen zengett az osztály teremben szakadatlan. Fenemód magasra nőtt, és olyan vékony volt hozzá, mintha ruhát aggattak volna egy zászlórúdra. Alexis mindenkivel kijött, ritkán látták mérgesnek, szomorúnak még ritkábban. Azt ugyan senki nem mondta, hogy ő az osztály közösség lelke, viszont valahol mélyen mindenki sejtette, nélküle nem lenne aki közös kapocsként összefogná őket. Bár ezen sosem gondolkodtak, hiszen lehetetlen volt, hogy eltűnjön az életükből.

Végül Alexis egy esős téli este felvágta az ereit.

*

Ironikusan, és valamelyeset drasztikusan, olyan átlagos hétfő volt az is, mint a többi. Első óra elején, még meg is kérdezték Neil-t, Alexis legjobb haverját:

- Alex hol van? Beteg? - bámult Linda az üres székre, miközben hosszú barna haját csavarta kusza kontyba.

- Nem tudom - felelte Neil. - Amikor utoljára beszéltem vele még jól volt. Majd ráírok szünetben.

Nem számított újdonságnak, hogy Alexis a semmitől megbetegedjen. Viszont olyankor hosszas, és túlzottan részletes üzenetet hagyott az osztály csoportban, arról mi van vele, amitől mindenki egy kicsit undorodott, de nevetett rajta. Ez alkalommal semmit se írt.

Amikor nem válaszolt Neil üzenetére sejteni kezdték, hogy valami nincs rendben.

*

Az osztály főnök hatodik órára csoszogott be, ahogy azt órarend szerint illik neki. Késett, és sápatabb volt, mint valaha. Aznap most látták először, és a szokásosabbnál is gyászosabb arc kifejezése intő jel volt mindenki számára.

- Üljetek le -  mondta, mielőtt bárki is felállt volna. Körbepillantott, s tekintete megakadt a Neil melletti üres széken. Utána kimérte kérdezte: - Hiányzik valaki?

-  Alexis - vágta rá Christopher, akinek a maga részéről elege lett addigra abból a napból, és nagyban morfondírozott, hogyan javíthatná ki a francia jegyeit.

Mr Smith lassan sétált a tanári asztalhoz, rádobálta a cuccait: az üres kávésbögréjét, a dossziékat és papír kötegeket. Látszott rajta, menekülne innen, el a diákjai fürkésző tekintete elől, a tudattól, most fog eltörni valamit ezekben a fiatalokban, amin talán sosem teszik túl magukat.

- Kaptam egy hívást - kezdte komoran. - Alexis tegnap…

És itt megakadt. Hogyan közölhetne ilyesmit velük? A csendet Shae hangja zavarta fel, aki mintegy ércelődve kérdezte:

- Ajj, mit csinált már megint?   

- Alexis tegnap amíg egyedül volt otthon,  - kezdte újra Mr Smith, ezuttal eltökéltebben - megölte magát.

Voltak akik életükben először érezték micsoda súlya van a szavaknak. Mr Smith haramadik éve magyarázta nekik: a szavak a legerősebb fegyverek amit birtokolhatnak. A legtöbben nem érették, egészen addig amíg nem szembeszültek vele.

- Nem - Neil hisztérikus hangja kongott a teremben, és most először vették észre az apró visszhangot. - Nem lehet.

Mr Simth lesütötte a pillantását. Tudták, hogy nem lehet vicc, ki viccelne ilyennel? Viszont elképzelhetelen volt, ésszel fel nem fogható, hogy megtörtént. A feszélyes csend marta a bőrüket, a szemüket, a torkukat.

- A szülinapomon - Gabrielle ugyan suttogott, de a többiek fájdalmas hallgatásában szinte kiabálásnak tetszett. A lány először az ajkaira tapasztotta a tenyerét, majd levette a szemüvegét, hogy lehunyt szemeit takarja el. Vasárnap délelőtt még beszélt Alexis-szel telefonon. A fiú azt ígérte meghívja valamire a büfébe, mert sose tudott jó ajándékot választani.

Neil sírta el magát először. Fojtottan, döcögősen és szívszorítóan. Szépen egymás után, ahogy a dominók dőlnek össze, mindenki zokogni kezdett. Egymást ölelve, a mellette ülő kezét szorítva, mindenkiben meghalt valami.

*

- Nem értem - kezdte Alexis, még gólyaként, miközben az egyik padon terpeszkedett. A lábai a mellette ücsörgő Neil ölében, a feje hátravetve, lefelé lógott. - Ha Finn nyelvész akar lenni, miért veszi fel fakultatívnak a bioszt? Ez nagyobb hülyeség, mint a csomagolásból kirepülő virágok a női izé reklámokban - mindeközben hevesen gesztikulált.

- Mit érdekel, hogy mit csinál Finn?

- ‘Em tudom, csak zavar. Szerintem azt se tudja hol van.

Alexis-nek erendendően volt egy rossz tulajdonsága, hogy túlságosan törődött mindenkivel, és egy mégrosszabb, hogy próbálta leplezni. Nagyon nem ment neki.

- Tudod, Oscar Wilde is megmondta… - folytatta a szőke lelkesen mire Neil óvatosan, egy baráti mosoly kíséretében megpöckölte a lábszárát.

- Megint kocka vagy.

- Basszus - szívta a fogát, és tekintetét összefűzte Neil-ével. - Bocsi.

Alexis zavarában lehengeredett a padról. Mikor talpai már a padlón toporogtak végigszántott a haján. Kék szemei a táblánál nevetgélő lányokra esett, majd mindegy menekülésképpen feléjük indult.

Néhány perccel később elérte, hogy osztálytársakat vadásszanak, egy közös kép kedvéért, amin mindenki úgy vigyorgott, mintha nem írnának matek dogát következő órában.

*

Eltelt pár nap, de a fájdalom nem enyhült. Senki nem várta el tőlük, hogy egykettőre visszazökkenjenek a megszokott életükben, ugyanakkor senki sem próbált segíteni nekik. Az iskola feketébe öltözött, idegen diákok suttogtak nekik részvétet. Tartottak megemlékezést, s a fényképét a folyosóra akasztották. Minden egyes pillanattal ahogy távolodott Alexis létezése, fájdalmasabb és kietlenebb lett a valóság.

*

Péntek délután, mire a tanulók hazaindultak volna, szakadni kezdett. Esernyők kerültek elő, kapucnik takarták a fejeket. Crystal kisimította a szoknyát immáron ezredszerre, és megigazítótta vékony, fekete pulcsiját. Reggel kellemes idő volt, és egészen tíz perccel ezelőttig úgy tűnt, ez mit sem fog változni. Nem vette rá a lélek, hogy elinduljon, szóval tovább ácsorgott az iskola bejáratának fedett lépcsőinél. Alexis-en járt az esze, azon, mi járhatott a fejében, mi történt amiről ők nem tudtak.

- Nincs esernyőd? - jelent meg mellette Neil.

A lány feszes mosolyt erőltetett az arcára, majd óvatosan ingatta a fejét.

- Hazakísérjelek? - lengette meg a fekete esernyőt maga előtt.

Crystal-nak fogalma sem volt, ez most tényleg megtörténik, vagy már képzelődik is. Ő és Neil nagyon ritkán beszéltek egymással, és titpikusan azok közé tartoztak, akikben Alexis barátsága az egyetlen közös.

- Ha nem probléma - nyögte ki végül.

- Nem az. De akkor induljunk.

*

Hol vagy?

Alexis?

Tudom, hogy itt vagy.

Nem menekülhetsz el.

Látlak.

Alexis teljes erővel üt a tükörbe mely szilánkosra törik, és a repedéseken végigperegnek vére cseppjei. Az ökle nagy sebek halmaza lett, ő pedig csak lihegve, könnyezve bámul a képmására, akinek ajkán gonosz vigyor villan.

Személyiség zavar - villan az agyában. - Anya is megmondta, ez csak a fejemben létezik.

Tudja, meg kell nyugodnia, a Másik, - a tükörben, az agyában, a testében, - nem hagyhatja, hogy a Másik előmásszon. Bántaná anyáékat, a húgit, Neil-t, és mindenkit, de mindenkit, akit Alexis szeret. A Másik ölte meg a kismacskát még régen. (Téglával ütötte, Alexis keze volt, de a Másik gondolata.)

Lenyúl a torkán, olyan mélyre ahogy bír, és érzi amint öklendezik, majd amikor kirántja az ujjait epés íz önti el a száját, majd a gyomra görcsbe ugrik, és a hányás, mintegy mellékesen jön. Most kezdi csak érezni mennyire hasog is a feje.

Nemsokára vége a nyári szünetnek, viszont láthat mindenkit. De nem csak ő izgatott, hanem Másik is, és ő mostanában gyakrabban megjelenik, mint régen.

Alexis összeszorítja a szemeit, és egymásnak préseli az ajkait, olyannyira, hogy azok egészen elfehérednek. A nyelvére harap, és felidézi magában kiért csinálja. Maga előtt látja a barátait, a szerelmét, és amit érzi a keze fejdalmát élesedni, tudja, Másik bújik vissza.

Amikor kinyitja a szemét, egy pillanatig csend van. Megnyugszik, elönti egyfajta magabiztosság. Aztán a semmiből millió hang zúg elő.

Alexis!

Micsoda móka!

Kezdjük a mosolygóssal!

Figyelsz? Elmondom mi lesz.

Először megkötözzük.

- Fogd be! - és ez Alexis sikolya, de a Másik nevetése.

*

Egymás mellett battyogtak az esőben, vállukat a másikéhoz nyomva, szótlanul. Crystal felsandított a fiúra. Neil-t viselte meg legjobban az egész. Kisírt szemei beesettek, alattuk mély karikák, a bőre fakó, mintha fogyott is volna. Crystal az utóbbi napokban nem látta enni, pedig nem messze ül tőle.   

- Együtt jártatok színházba, ugye? - szólalt meg Neil váratlanul, amitől Crystal kissé összerezzent. Amikor találkozott a pillantásuk, a lány gyorsan az előtte zuhogó eső felé fordult.

- Igen. Öö… nem csak oda. Együtt készültünk nyelvvizsgára. Meg ilyesmi.

Neil bólintott, s ezután újfent hosszú csend következett.

- Emlékszel arra, amikor - kezdte a lány, de amikor magán érezte Neil tekintetét megbánta, hogy megszólalt. - Ömm… Amikor a tengerparton voltunk a sulival, és ellopott egy vitorlást, mert fel akarta dobni a hangulatot?

Neil felnevetett egy szusszanásnyira, és Crystal szíve nagyot dobbant. Azóta senki sem látta, akárcsak elmosolyodni is.

- Ja, igen - mondta a srác. - Akkora barom, azt se tudta, hogyan kell vezetni. Majdnem felborultunk miatta.

Crystal erőtlenül kacagott.

- A legjobb srác akivel valaha találkoztam - mondta, miközben óvatosan lelasíott az otthona bejárata előtt. - Sosem mertem randira hívni - vallotta be, fülig pirulva, a cipőjét elemezve.

- Én sem - mondta Neil, és egy pillanatig úgy tűnt viccel. Aztán Cyrstal szép lassan megértette az elmúlt három év utalásait, a cinkos tekinteteket, és mindazt amibe őt sosem avatták volna be,

- Szeretél feljönni? - kérdezte, végre Neil szemébe nézve. Gyenge mosoly húzódott kipirult arcán. - Nincs itthon senki.

Mikor látta Neil milyen bizonytalan megszorította a kezét:

- Ugyan, ne kéresd magad. Három évet kell bepótolnunk.

*

Alexis a korláton ücsörgött. Fehér felső volt rajta, és farmer. A szemeit kerek napszeműveg takarta, az arcán elégedett mosoly. Bámulta a tenger hullámait, figyelte amit az osztálytársai színes pacaként nevetgélnek a parton. Sós szagot sodor felé a szellő, ami megborzolta kócos haját. A cipője átázott, a tenyeréhez homok tapadt.

Csend volt.

Alexis Leigh régen érezte azt a nyugalmat, amit akkor. Hálát adott istennek, akiben már rég nem hitt, és a sorsnak, amiben egyre inkább. Itt volt, és megadaott neki ez a pillanat. A csend, a boldogság, a jövő ígérete.  

Még akkor is hálás volt, amikor a hangok újra zizegni kezdtek, mélyen az agyában. Tudta, még van egy kis ideje. Még halogathatja; nem sokáig ugyan, de együtt maradhat mindenkivel.  

A Nap púlzált, érezte amit a sugarak felhevítik barnított bőrét.

Erre a pillantra emlékezett vissza mikor saját vérében fetrengve, fulladozva kilehelte a lelkét.

Vége.