Végre valahára megérkezett a második fejezet. Főhősünk továbbra sem tudja mi is vár rá.
II. FEJEZET
- Hát te nem vagy normális - mondta Tim, de a hirtelen feltörő nevetése elárulta.
John elégedetten dobta fel a lábait a kisasztalra, miközben a kezeit a kanapé háttámláján pihentette. A zenekarról beszélgették, ami még mindig nem volt több egy homályos tervnél. Miközben a két srác nagyban hahotázott egymás mellett, Brian feszengve szürcsölgette a narancslevét a bőrfotelben.
Tim, - rendes nevén Timoty - három évvel idősebb volt, mint John, és ő már eljutott arra a pontra az életében, hogy a barátnőjével kettesben lakjanak. Javarészt ezért szerettek hozzá járni. Nem kötötték őket a szabályok, nem kellett vigyázniuk, miket mondanak vagy tesznek. John erre a szabadságra vágyott most leginkább.
- Kéne szereznem tagokat - így John, mikor Bri megemlítette az ötletet gátoló problémákat.
- Asszem tudok valakit - vigyorgott Tim, és lehúzta az üveg alján lötyögő italt.
- Csak szívatsz.
- Tök komolyan. Az egyik haverom öccse, olyan idős lehet, mint te - és ezt azért említette meg, mert Tim személyiségének szerves részét képezte, hogy nagyzol dolgokkal legyen szó a házáról, az ismerőseiről, vagy a saját koráról.
- Min játszik?
- Magán - poénkodott Tim, és a többiek minden próbálkozás ellenére vele röhögtek. - Amúgy gitározik. Majd felhívom, azt’ beszélek vele.
- Oké - mondta John, bár szíve szerint ráparancsolt volna, hogy “Hívd most”. Csakhogy akkor olyan hatást keltene, mintha lelkes lenne, vagy türelmetlen. Mindkettő volt, de ezt másnak nem kellett tudnia.
Brian telefonja felvisított, és a fiú előkotorta a zsebéből. Az arca egy egészen kicsit elsápadt, majd John-ék felé fordította a képernyőt.
- Most örülsz? - vicsorogta.
John bájosan pislogott az “Anyamobil” feliratra, és olyan ártatlanul vett el egy kekszet az asztalról ahogy csak tudta.
- Még mindig Linkin Park? - kérdezte Tim, a kérdés Brian csengőhangjára vonatkozott.
- Örökké - felelte a fiú, miközben átviharzott a konyhába telefonálni.
Rebecca ekkor robbant be a bejárati ajtón. Két óriási szatyrot cipelt, és nagyon úgy nézett ki, mint akinek elege van a világból.
- Elegem van a világból - hörögte, és a sarkával becsukta az ajtót. - Az én főnököm a legnagyobb rohadék a világon. Oh, helló Ben.
- John - javította ki a lányt - De amúgy szia Reby.
A lány egy fáradt sóhaj erejéig bámult rá. Odalibbent hozzájuk, hogy óvatos csókot nyomjon Tim ajkaira. Utána megint John-ra nézett:
- Szerintem tudni sem akarom.
- Ez most izgi - szólt közbe Tim, de addigra Reby visszasietett a szatyraiért. - Majd este elmesélem.
Egy pillanatig csendben ültek. Aztán John arcán végigszáguldott egy lélegzetvételnyi kacaj. Végül ennyit mondott:
- Rólam beszélgettek esténként?
- Hát mit mondhatnék? - vonta meg a vállát - Ilyen mélyre süllyedtünk.
Rebecca félig sírást imitálva, félig nevetve trappolt el mögöttük, a konyha felé. Közben azt motyogta, hogy “ennél már nincs lejjebb” és mindhárman összevigyorogtak. ekkor rohant ki Brian az előszobába, és a sűrű léptek között odaköszönt Rebecca-nak.
- Mennem kell - mondta miközben már vette is a cipőjét.
- Ne már haver. Töltök még narancslevet.
John már ekkor úgy érezte elröhögi magát, de aztán Reby kikabált, hogy nagyon remélni nem az ő méregdrága naracslevét csapolták le, mire Tim azt mondta:
- Dehogy szívem - és utána azt tátogta - De igen.
Szóval John ezen a ponton vihogott fel.
§
Másnap reggel a telefon ébresztőjére kelt, és eléggé mosott szarnak érezte magát. Túl sokáig időzött Tim-éknél az este. Lehuppant az ágy szélére, a kezében szorongatva a mobilját, és azon gondolkodott, vajon Tim felhívta-e, már a srácot. Nagyon remélte, mielőbb cselekedni akart. A tenyerével megdörzsölte a szemeit, majd minden erejét bevetve kezdett készülődni.
Utálta az iskolát. Szíve szerint abbahagyta volna, és beáll dolgozni valahova. Csakhogy amikor a szüleinek megemlítette, ők egyből puffogni kezdtek. “És mit akarsz kezdeni magaddal?” Ilyenkor John - vagyis akkor még Ben - benyögte az első dolgokat ami eszébe jutott. Kamionsofőr, csapos, bármi. Ezt egy hosszas fejmosás követte, amivel elérték, hogy még kevésbé érezze az életét a sajátjának. Mivel ő maga döntésképtelen volt, a szülei választották ki hova jelentkezzen. Fel is vették, hogy még rosszabb legyen. Most mindenestere jól jött, hogy elmenekülhet otthonról, bármi különösebb ok nélkül. A házban még ott lappangott a tegnapi veszekedés emléke, amit John egyszerűen képtelen volt elviselni.
Az emeleti fürdőszoba tükrében bámulta magát, amikor lentről csörömpölés hallatszott, mintegy intő jelként, hogy igyekezzen. Még egyszer átborzolta a haját, s felkapta a küszöbre dobott táskáját. Tony csengőhangját dúdolta miközben lesietett az előszobába. Már a cipőjét kötötte amikor meghallotta az anyja hangját.
- Jó reggelt.
John felpillantott, és hála a gyakorlatnak, egyáltalán nem látszott rajta, hogy káromkodik magában. El akarta kerülni az anyját, ahogy az az este már sikerült. A nő duzzadt szemei és kócos haja elmesélte az egész történetet. John biztos volt benne, hogy nem aludt az este.
- ‘Reggelt.
- Van valami kívánságod vacsorára?
Ha ideges vagy szomorú volt, az anyja rendszerint főzött. Gyerekként ezt nagyon értékelte benne, mostanában már kevésbé. John megrázta a fejét, és előkotorta a zsebében rezgő telefonját.
Tim: megadtam neki a számodat, azt mondta majd felhív. a gityós gyerek, t’od. A helyedben keresnék próbatermet. Becky azt üzeni lógsz neki egy pezsgőspohárral.
John olyan szinte vigyorodott el, hogy megfájdult az arca. A próbaterem szó hallatán az agya úgy felpörgött, mintha túl sok kávét ivott volna.
- Mi történt? - kérdezte az anyja, aki régen látta már a fiát ilyen boldognak.
- Semmi. Izé... a fészer kell neked valamire?
- Nem, nem hiszem. Mármint hihetetlen rendetlenség van ott. Még múlt nyáron beszórtuk a régi holmikat, és azóta alig nyitottuk ki.
- Oké, akkor én birtokba veszem - jelentette be.
- Minek az neked? - kúszott fel a szemöldöke fenyegetően.
- Nem fontos. Megyek, még fel kell hívnom Brian-t.
Az anyja arc kifejezése torz mosolyba görnyedt. Mindig utálta John barátait, azt pedig különösen amikor a semmiből kerültek elő új nevek. Viszonzás képpen John pedig azokat utálta akivel az anyja volt jóban. Örökös, és keserves körforgás volt ez, rengeteg vita magja.
- Majd ha hazaértél meg kell beszélnünk a dolgokat - mondta a nő, mikor John már hátat fordított neki.
A gyomra gyilkos csomóba ugrott. Ez volt az anyja mániája. “Megbeszélni a dolgokat” Minden nagy balhé előtt ezt mondta. Akkor is amikor elaltatták John kutyáját amíg ő maga táborban volt. Azóta minden egyes alkalommal elkapja a rosszullét ha meghallja ezeket a szavakat, ami az anyját ismerve jó sok alkalom.
Válasz nélkül kisétált, és berántotta az ajtót maga után.
- Ne hidd, hogy megbocsátottam - sziszegte.
Sietős léptekkel indult el, közben a névjegyzékben kutakodva. Brian “Rozsdás” néven szerepelt a telefonjában, ami már régi poénnak számított közöttük. Hosszasan kicsengett, és John három házzal odébb járt, mire a másik felvette.
- Igen? - a hangja szokatalanul bosszúsnak hatott.
John sikeresen kiderítette merre jár éppen és a lelkére kötötte, hogy várja meg. Unottan baktatott Newcastle reggeli fényekbe öltözött utcáin. A tömeg kisebb volt a megszokottnál, aminek titokban nagyon örült. Az járt az eszében, a fészer biztosan jó hely lesz-e egy zenekarnak. Egy próbát megér alapon annyiban maradt, délután rendet rak, aztán kiderül. Addig sem kell majd az anyával beszélnie.
- Csáó lányok - libbent be a két vöröslő fejű alak közé.
Brian dünnyögött valamit, leginkább magának.
- Hát megérkezett a Zenész úr is! - mosolyogta Evie. - Tony mindent elmesélt tegnap. Alig várom a VIP jegyem a koncertre.
- Ott még nem tartunk - felelte John leplezetlen, öntelt vigyorral.
- Ideje belehúzni. Egy napja megvan az ötlet, és még se tagok, se semmi? Csalódtam Benjamin.
- John.
- Tényleg - szívta a fogait, mintha hiba csúszott volna a tervébe.
Evie Winchester egy évvel járt fölöttük. Brian nővére, és John ex barátnőjeként sok időt töltöttek hármasban. (Kettejük kapcsolata a barátságból, egy három hónapos románccá alakult, ami aztán közös megegyezés alapján visszafejlődött az első pontra. Egyikük sem bánta igazából.)
Miközben ők beszélgettek, Brian morcosan kullogott mellettük. Ez nem számított kifejezetten újdonságnak, szóval John-nak addig szemet sem szúrt amíg Evie előre nem sietett az egyik barátnőjéhez.
- Mi a gáz, haver?
- Most épp mélységesen utállak - hörögte Brian miközben felsandított John-ra. A vörös tíz centivel alacsonyabbra nőtt, ezért ha veszekedtek mindig csak rásandított.
- Megint miért?
- El nem hiszed anyám milyen hisztit lerendezett amiért tegnap késtem. Még az x-box-omat is elvette!
- A playstation amúgy is jobb.
- Ebbe most ne menjünk bele.
John bólintott. Amióta ismerték egymást ezen állandóan összekaptak. Nem nagy veszekedések, csak sok káromkodással fűszerezett versengés. John mindenkiből kihozta ezt az énjét.
- Nem ez a legköcsögebb dolog amit veled csináltam - gondolkodott el. - Emlékszel arra amikor írtam egy szerelmes leveled a nevedben-
- Tessa-nak, a kattant csajnak - szólt közben Brian. - Nehezen tudom elfelejteni. Főleg mivel utána két hétig óriás méretű bugyikat találtam a táskámban.
- Mit mondhatnék? - vonta meg a vállát, miközben próbálta elnyomni a feltörő röhögőgörcsöt. - Romantikus alkat vagyok.
- Azóta mindig kacsint ha lát a folyosón - görnyedt össze szenvedve.
John hártavetetett fejjel kacagott, és tudta, hogy Brian már nem haragszik rá, újra legjobb barátok, meg miegymás, mert így működött a barátságuk. Akármilyen bunkó is volt vele John, poént csináltak belőle, és minden olyan lett, mint azelőtt. Talán ez is részévé vált annak a monotonságnak, amiből kitőrni próbált, de ezt nem akarta bevallani magának.
§
Olyan szinten lekötötte a zenekar nevek írogatása a füzete kócos lapjaira, hogy mire észbekapott már ott állt újra a házuk bejárati ajtaja előtt. Rátaposott a csikkre, majd a cipője orrával odébb rúgta. Amint belépett megcsapta a frissen sült sütemények illata, és ráeszmélt, hogy az anyja továbbra is eléget mindent amihez hozzáér. Felsietett a szobájában, csak annyi időre, hogy ledobja a táskáját, és az egyenruhája helyett valami kényelmesebbet vegyen fel. Csak pár lépés választotta el a kertbe vezető hátsó ajtótól, amikor az anyja mellé toppant, egy lisztfelhő kíséretében. Hasán nyugvó kezétől John-ban lepergett a tegnapi veszekedés, és kissé szédülni kezdett.
- Beszélhetnénk? - kérdezte a nő.
- Dolgom van - vágta rá érzelemmentes hangon. - Kitakarítom a fészert.
Az anyja csipőre tette szabad kezét, és összráncolt szemöldökkel bámult fel John-ra, aki időközben már menekülőre fogta. Egy könnyed mozdulattal kikerülte az anyját, majd kisétált a házból.
- Tudod, hogy elkerülhetetlen - szólt utána.
John nagyon szívott a hűvös levegőből, s kimért léptekkel ment a fészerben.
A hely határozottan, nagyon nem volt használva már jó ideje. Ellenben, ha az ember jól megnézni egy kis rendrakás után elég teret lehet varázsolni, hogy elférjen itt egy banda. Ugyan John nem tudta pontosan mennyi helyre is lenne szüksége, úgy saccolta, annyi pont elég. Maximum majd összehúzzák magukat.
A takarításra ment rá az egész délutánja. Megtalálta az elveszettnek hitt családi ereklyéket, a saját régebbi holmiit, és minden más kacatot. Porcicákkal, pókokkal, na meg egy nagy halom emléket lebírkozva a fészer napnyugtára egészen tiszta lett. Legalábbis amennyire John-tól telt. Legnagyobb megelepetésére és örömére ráakadt a régi gitárjára is, amit a nagyapja hagyott rá. Lehuppant egy tök használható székre, amit csak azért számüztek ide, mert nem akadt neki hely a házban. Próbálta felidézni a Smoke on the water kezdőakorjait. Amikor az első pár hangot sikeresen lejátszotta, elégedetten döntötte a falnak a hangszert, azzal a megállapítással, hogy ő ennyire szarul behangolt gitárt még életében nem látott. Újabb tétel a megoldandó problémák listáján.
Ücsörgött a széken, a plafont bámulva, ahol a pókírtás egy szerencsés túlélője futott végig, és arra gondolt: basszus, én ezt most komolyan meg fogom csinálni?
De mielőtt a gondolatai elkallódtak volna afelé, lehet hülyeség az egész, a telefonja felvisított. Az ismeretlen szám láttán elfogta az izgatottság. bámult a képernyőre egy darabig, majd halál komoly fejet vágva felvette.
- Helló, Wayne vagyok, Tim mondta, hogy hívjalak fel.
A srác hangja furcsán ismerősen csengett, és a nevéről egyből a régen halott kutyája jutott eszébe. Egyik sem számított.
- Ja. Én meg John. Akkor összefussunk egyik nap?
Nem igazán tudta, miért van zavarban. Ritkán fordult elő olyasmi, amikor nem tudta mit mondjon. Itt volt az első lehetősége, és nem akarta elcseszni.
- Aha. Holnap ráérsz?
- Ja, ja, ja. Ja.
Ezután időpontot egyeztettek meg helyszínt, és John-t valami továbbra sem hagyta nyugodni a sráccal kapcsolatban. Aztán amikor letették, megkönyebbült sóhajjal nyújtózott végig a széken. Öntudatlan elvigyorodott, hiszen a terve kezdet valósággá válni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése