Szóval lassan fél éve, hogy jelentkeztem egy novellaversenyre, de magáról a versenyről ne beszéljünk, mert rémes volt. Mindenesetre jó egy hónapot dolgoztam ezen a novellán, az irodalom tanárom segítségével. Gondoltam ha már annyi munkát beleöltem felrakom a blogra.
(u.i. ez a finomított változat, szóval ja. Oh, és a nevek is magyarosítva lettek, ami miatt nagyon szomorú vagyok, mert imádtam az eredeti neveiket, főleg a főszereplőjét.)
(u.u.i: soha többet nem megyek versenyre)
A hajnali napsugarak bágyadtan
kúsznak be a szobába a rendezetlen függönyök mellett. Simon Eszter az
íróasztalnál ül, egyik kezében egy bögre, benne gőzölgő kávé, a másikban egy
füzet. Elégedetten szemléli a cifra betűk seregét a csíkos papíron. A legfelső
sorban az áll: teendők, mellette az aznapi dátum. Eszter iszik egy kortyot, a
forró ital végigmar a torkán. Ahogy egyre csak a listát nézi, felötlik
benne valami, megragadja a tollat, s gyorsan lefirkálja. Végigolvassa a
pontokat, miközben a bögre peremét az ajkaihoz érinti. Mikor a végére ér,
elégedetten bólint, majd nagy kortyokkal magába önti a kávét. Ma a szokottnál
is biztosabb önmagában.
– Na, hajrá – mondja és, az
immáron üres bögrét az asztalra csapva, felpattan a székből.
Negyed órával később, már az
osztályterem ajtaja előtt áll (tölgyfa, melybe túlcsicsázott mintákat
faragtak.) A tenyere a kilincsre csusszan, az ujjai összeszorítják az
aranyozott fémet. A mai, gondolja
magában elszántan, ez a nap lesz az én
nagy diadalom.
Azzal belép.
Diákok ücsörögnek mindenfelé a
padokban, a népszerűbbek, egy kupacba tömörülve, hangosan nevetnek. A terem
borús, alkonyszínű maszat benne minden; a padlón sötét árnyékok kúsznak végig,
a lámpa fénye sárgás és kába.
– Sziasztok – dünnyögi Eszter,
halkan, a szája éppen megmoccan.
Senki nem reagál.
Az előző napok, hetek, évek
kudarcba fúlt próbálkozásai peregnek le a szemei előtt, minden bukása és
elkeseredése. Hányadik alkalommal hazudja magának a siker lehetőségét? Olyan
elkeserítően sokadszorra. A torkában egy csomó, a lábain ólom. Eszébe jut, hogy holdjárásban kitolat és elfut valahova
nagyon messzire, de nem akarja feladni. Ma nem.
Vontatott,
sietős lépésekkel közelíti meg az egyszemélyes padot, aminek jobb felső
sarkába halványan a monogramját karcolta. Lehuppan a kényelmetlen székre, a
táskát a pad tetejére dobja, és előkeres belőle két füzetet és egy tollat.
Fellapozza az egyiket: rajzokkal
teledíszített szövegáradat, alkalmankénti kottákkal vagy dalszövegekkel
kiegészítve. Ugyanaz a kuszaság köszön belőle vissza,
mint ami a fejében kavarog fékezhetetlenül.
Visszaolvas egy régebbi
gondolatmenetet, amiben a kollégiumi közfürdők hátrányát
részletezi. Alább egy Walford Graham
Robertson-ról készült egészalakos festmény lelkes elemzése.
Hangos nevetés ricsajára pillant
fel. A népszerűbb diákok csapata kacag, majd Zoé csúszik le a padról, a barátai
mellől.
Kis Zoé magáénak tudhatja az
osztály szépe titulust. Amikor Eszter először meglátta, azt hitte, csak jó
napja van, elvégre mindenkinek vannak napjai, amiken ragyog. Aztán Zoé másnap
is megjelent, és szép volt, talán még szebb. A lányok mind féltékenyek voltak,
a fiúk pedig megelégedtek azzal is, ha csak beszélgethettek vele. Viszont minden háta mögött elsuttogott
kritika ellenére mindenki szerette Zoét. Túl szép volt ahhoz, hogy ne így
tegyenek. Eszter a maga részéről tisztelte, irigyelte a népszerűségét, és néha,
ha úgy hozta az élet, ősellenségként gyűlölte.
Egy hosszú pillanat múlva inkább
visszafordul a füzetéhez, ott legalább érti, mi történik.
Toll koppan a padlón, Eszter erre
a hangra ocsúdik fel gondolataiból. Eltűr egy
kósza, arcába omló tincset, majd kinyújtja egyik kezét a toll irányába. Nem éri
el. Nyújtózkodna tovább, amikor is egy pár fekete cipő jelenik meg a toll
mellett, s a hozzátartozó kéz felveszi azt.
– Tessék – mondja a fiú. A hangja
érdes, éles, édes, csontvelőbe maró, ócska popslágerbe való. Simon Eszter
óvatosan, bizonytalanul emeli fel a pillantását. A srác – ez már egészen biztos
– Bognár András, az osztály, sőt, az egész iskola szív- és liliomtiprója, aki
most egyenest Eszterre mosolyog.
A lány kihúzza magát, komor arcot
vág, és megköszörüli a torkát. Kavarog a gyomra, és feszült, ugyanakkor
izgatott. Nem tudja eldönteni, hogy most menthetetlenül boldog, vagy
menthetetlenül zavarodott. Az utóbbi valószínűbb. Kecses mozdulattal nyújtja
előre a kezét, és minden erejével azon ügyködik, hogy ne remegjen. Bognár
András átadja neki a tollat, és Eszter úgy érzi, ez most egy fontos pillanat.
Izgatottságát leplezni próbálván összeszorítja az ajkait, összevonja a
szemöldökét, s így pillant az immáron tenyerében pihenő tollról megint
Andrásra. A fiú döbbenten pislog, majd hátrasimítja szőke tincseit egy bevált
mozdulattal, hagyja, hogy azok visszaperegjenek a homlokába. Eszter élesen
veszi a levegőt. Jót tenne most neki egy pohár hideg víz. Az arcába. Pohárral
együtt. Attól talán észhez térne.
Tudja, hogy vagy mondania kellene
valamit, vagy elfordulnia, vagy legalább szemközt köpni a srácot, mert a fenébe
is, ennél minden jobb. Amúgy sem nézhet hat másodpercnél tovább valaki szemébe.
Nem illik. Legalábbis a bátyja ezt mondta.
Eszter a füzete felé pillant egy
törtmásodpercre. A harmadik pont: “élj minden lehetőséggel!” Tehát erőt
vesz magán. Csak éppen azt nem tudja, mit mondjon. Az a jobb eset, amikor
nem támadnak ötletei. Az ötletek mindig magukkal hozzák azt a következményt,
hogy Simon Eszter lélekben sikolypózba vágja magát és visít, amíg fizikai
testével csak nagyokat pislog, és a cipőjét elemzi.
Művien köhint.
– Kösz’ – morogja végül.
– Szívesen – azzal elsétál.
Eszter visszafordul a firkákkal
díszített füzetéhez, szenvedve görnyed előre. Gondolatok cikáznak a fejében. A
szíve zakatol, és dübörög, olyannyira, hogy félő, kiszakad a testéből. Jelenleg
teljesen el van veszve, és meggyőződése, hogy Bognár András szerelmes belé.
Legalábbis az lenne az elvárás. Elolvasott egy könyvet még fiatalabb korában,
ami gimnáziumi románcokról szólt, és abban is hasonlóan alakultak az események.
Vagy legalábbis volt benne egy menő fiú és egy kevésbé népszerű lány. Eszter
tudása ezen a ponton zsákutcába fut, szóval inkább úgy határoz, befejezi a
félbehagyott rajzot a lap jobb felső sarkában.
Balra billenti a fejét, a kezével
kitámasztja az állát, és figyeli, amint az esőcseppek versenyt futnak az
ablakon. Kolozsváriné tanárnő egyenlete hullámzik a táblán, a kréta kopogása
hirtelen abbamarad. A nő halkan hümmög, Eszter a szeme sarkából figyeli, amint
összepakolja a motyóját az asztalról, s amikor ismét az osztály felé fordul,
tekintete elrettentően villan. Eszter bátortalanul húzza összébb magát,
menekülve a tanárnő esetleges észrevételei elől. Azt kívánja, bárcsak végre
észrevenné, hogy két perce kicsöngettek. Megszólalni eddig senki sem mert.
– Mára ennyi. Köszönöm a
figyelmet – mondja Kolozsváriné monoton hangon. A következő pillanatban egyenes
vonalú, gyorsuló mozgást végezve távozik.
Az osztály egyként lélegzik fel,
mélyen és felszabadultan, amikor elhagyja a termet. Mindenki beszélni kezd,
pakolni és rendezkedni. Eszter belekotorja a cuccait a fekete táskába, majd a
vállára dobva azt, megindul a kijárat fele.
Magában az órarendjét mondogatja, és elégedetten állapítja meg, hogy már csak
pár óra maradt vissza. Valamivel elégedetlenebb a következő miatt: eddig az
égvilágon semmit nem tett azokból, ami a listáján szerepel, sőt ami azt illeti,
csendes megfigyelőként gubbasztott hátul, mint holmi vándorló madár, aki
valahogy mégis itt ragadt a zord télre.
Befordul a folyosón, céltudatosan
haladva a lépcső felé.
Ekkor jut eszébe, hogy fizika
előtt kért egy tollat Szabó Nikitől, ráadásul akkor, amikor annak mind a három
barátnője ott tartózkodott. Szívében az elégedettség virága úgy kel életre,
mint Frankenstein
szörnyetege. Máris várja a pillanatot, hogy amint felér, egy túlrajzolt pipát
készíthessen a kettes pont mellé, miszerint: “kezdeményezz beszélgetést!”
Persze eközben úgy tesz, mint aki nem szeretne ájulásig ölelgetni valakit
örömében, és rezzenéstelen arccal baktat tovább.
Elsétál a zeneterem előtt, zongoradallam
kígyózik a levegőben, körbeveszi, fojtogatja. Liszt, Liebestraum – állapítja
meg gondolatban, az arcán szétfut egy halovány mosolygörbe. Ám hirtelen rátör a
hiány a saját zongorája iránt. Egy gyönyörű, hófehér Steinway & Sons, amit
még a tizennegyedik születésnapjára kapott. A hangszer neve mellesleg Henrik.
Simon Eszter újabb furcsa szokása: szeret nevet adni mindennek, aminek csak
lehet.
A gondolataiba révedve rágózik a
folyosón, a 324-es terem ajtajában, ami szokás szerint zárva, és a diákok
szinte már elvárják, hogy úgy is maradjon, amíg a magyarázkodások közepette
megjelenő kémia tanár ki nem nyitja azt. Katona Dávid libben oda elé a maga
száznyolcvanakárhány centijével, és rosszfiús kisugárzásával. A srác egész
lénye az ordítja: punkrock és halálmetal.
– Van rágód? – kérdezi mély,
rekedtes hangján. – Adsz?
Sokkal inkább kijelenti, mintsem
kérdezi a dolgot.
Eszter döbbenten pislog, s közben
óvatosan bólint, mint aki épp egy démonnal üzletel. Egyik kezét a zsebébe
süllyeszti, és elkezd kutatni. Retteg, maga sem tudja miért. Belenéz Katona
Dávid szemeinek fullasztó kékjébe. Alámerül bennük, és elveszik. A feje üres
verem, a lelke reszket, magával sodorja a reménytelenség zord vihara.
Tehetetlenül kapálózik józan esze után, keresve a szavakat. Hangtalan hangot
hallat, elemészti a végtelen óceán, ami kék, mint Dávid íriszei, és nincs se
kezdete, se vége, örök és halhatatlan.
A cigarettásdoboz mintegy
mellékesen zuhan a padlóra.
Simon Eszter szíve kihagy egy
ütemet, gyorsan felmarja, visszanyomorgatva a zsebébe.
– Dohányzol? – hallatszik Katona
Dávid lekezelő, gunyoros beszéde. A fiú némileg megszeppentnek tűnik, de a
szája sarkában ott lapul egy számon kérő, ravasz vigyor, mintha holmi bűntetten
kapna valakit. Egy olyan valakit, akinek parfümje keveredik, szinte már egyé
válik a kesernyés füsttel, és a jellegzetes szag messziről megcsapja az embert.
Ám igaz, ami igaz, Katona Dávid ilyesmivel nem
foglalkozik sohasem.
Eszter bólint, kerülve a srác
tekintetét, és mindeközben a következőket gondolja:
– Ami azt illeti igen. Miattatok. Még tavaly, másodikban láttalak
titeket cigizni, a sportszertár mögött. Nem leskelődtem, vagy ilyesmi, csak
pont arra jártam. Egyébként nem áll jól a fültágító, csak gondoltam
szólok. Ha már a haverjaid nem mondják a szemedbe.
Mire az utolsó tanórán találják magukat, már
mindenki kimerült és türelmetlen, ellenben lappang bennük a szabadság
bizsergése, ami minden elmúló perccel egyre erősebben mar végig a testükön,
együtt csobogva vérükkel.
Az irodalom tanár az ötvenes évei végén járó,
szőke, göndör hajú férfi, akit szinte csillogó fény gyűrűként vesz körül a
pozitivitása. Ahogy az iskola diákseregének jelentősebb zöme, úgy Eszter is úgy
vélekedik, ő bizony a legjobb tanár az egész országban, de legalábbis az iskola
tantestületében biztosan. Első évesként azt tervezte, ha más diákokkal nem is,
majd vele összebarátkozik. Hát nem jött össze. Ennek ellenére izgatott volt az
órái előtt, szorgosan jegyzetelt és – a többi tantárggyal ellentétben – mindig
remekelt. Amit a legtöbbre tartott Balogh tanár úrban, az az, hogy nem csak
remekül magyaráz, hanem érdeklődik is a tanulók véleménye iránt, s úgyannyira
értékeli, ha ő mond valami érdekeset, mintha Kis Zoé mondta volna. Talán jobban
is.
Eszter, belefeledkezve Balogh tanár úr
gondolatláncába, a látszólag kusza, pedig valójában precíz irodalom jegyzettel
szemez. Olyan, mintha egy régi ismerőssel beszélgetne: nosztalgikus, lágy és
bársonyos illatú. Esztert békés, és egy megmagyarázhatatlan, ellenben kellemes
érzés keríti hatalmába. Nem létező karok ölelik, nem létező ajkak csókolják.
Van egy állapot, amikor az ember minden ok nélkül boldog. Ő most épp ezt éli
át.
– Ön mit gondol, Eszter? –
kérdezi Balogh tanár úr váratlanul, és hirtelen csend telepszik az osztályra.
Eszternek kell egy pillanat, mire
észbe kap. Elgondolkozik, a szavak összevisszasága, ami a fejében hullámzik,
lassanként mondatokká formálódnak.
– Kosztolányi előszeretettel
ütközteti össze a belső értékeket a külső kényszerekkel. A történet, ahogy a
tanár úr is mondta, akkor bontakozik ki igazán, amikor Kornél magára marad az
iskolában. Retteg a leendő osztálytársaitól, s hogy mi van akkor, ha esetleg
nem fogadja be őt a közösség – Eszter
szépen, artikuláltan beszél, csevegő hangon. Fodrozódó mondatok kúsznak elő a
torkából.
– A félelme beigazolódik, és az
osztályban végül „ez”-ként hivatkoznak rá a többiek, ezáltal mintegy tárggyá
válik. Végül, ahogy akkor is, amikor valaki beteszi őt a terembe, itt is egy
külső erő, a tanár az, aki rendet teremt, és, ami a legfontosabb, – egyre több
fürkésző tekintet libben felé, csípik a bőrt, marják a húst, a hangja elcsuklik
egy pillanatra. – ráveszi az érzékeny és betegeskedő kisfiút, hogy a
cselekményben először, ahogy az író fogalmaz, „bátran és értelmesen” szólaljon
fel. Talán ebből látszik, hogy mindig van valami felsőbb hatalom vagy cél, ami
cselekvésre késztet minket, ha akarjuk, ha nem… – Eszter a végét már inkább
csak elhadarja, összevissza kapkodja a levegőt, a kezeit tördeli a pad alatt.
– Nocsak – feleli mosolyogva
Balogh tanár úr, feljebb tolva szarukeretes szemüvegét. – Ez valóban említésre
méltó. Elragadóan frappáns volt, köszönöm.
Eszter viszonozza a mosolyt, majd
gyorsan lehajtja a fejét.
Megígéri magának, hogy soha többet. Balogh
tanár úr már tovább is fűzi a gondolatmenetet, álmodozó hangján, Eszter pedig
remetévé válásának részleteit dolgozza ki agyban pálcika emberekkel
illusztrálva a lap szélén. Pontosabban egy emberrel és három elegáns
pálmafával. A szorongás visszatér belé, és erősebb, mint valaha. Észre sem
veszi, hogy eltelik tíz perc.
– De tanár úr, – kezdi Katona
Dávid drámaian, miközben a táblához sétál, és lehajol, a valahogy odakeveredett
tolláért – ha én lennék ő, mármint Kosztolányi, akkor én tuti nem
szórakoznék azzal, hogy ilyen ködösen fogalmazok. Leírtam volna, amit akarok,
aztán tessék, elemezzék, engem meg hagyjanak.
– Nos, ebben nem kételkedünk,
ahogy már abban sem, hogy hord alsónadrágot. Kérem, húzza feljebb a farmerját,
legyen oly kedves.
Eszter kuncog, a hangja elveszik
a diákok hangjának orkánjában. Azért örül, hogy senki nem tudja meg, milyen
szánalmasan és idegesítően nevet. A hang valahol egy haláltusáját vívó láma, és
egy forró, nyári aszfalton csikorgó autógumi között inog.
– Azt hiszem ez lesz a végszavunk
– csendül fel újra Balogh tanár úr bariton hangja. – Egy élmény volt, szokás
szerint.
Az osztály, mit sem törődve
azzal, hogy még akad mondanivalója, pakolni kezd. Balogh tanár úr nem jön
zavarba, sőt még lelkesebben mondja a magáét, feltéve, ha ez lehetséges.
– Ne felejtsék el, holnapra várom
a beadandóakat, és a késések okvetlenül mínuszt jelentek.
– Akkor is, ha világmegdöntő
vagyok? – kérdezi vihogva Fehér Noémi. Eszter legszívesebben hozzávágna
valamit. Nehezére esik elhinni, hogy ember lehet olyan buta, mint az a lány.
Összeszorítja a fogait, lenyeli a szitkokat.
– Pontosabban világmegváltó –
korrigál Balogh tanár úr, miközben a papírjaival zörög, és a többiek újfent
nevetnek. – A minőség pedig nem jelent feloldozást a felelőtlenség alól.
– Tanár úr, emlékszik, mondta,
szóljunk, ha sznob – így Bognár András – Na, most szólok.
– Nohát. Ez esetben elnézést
kérek.
Eszter arcára visszakúszik a
mosoly, csendben pakol, fel-felpillanat, és szemléli, amint a barátságos
hangulat lágy ködként lebeg körös-körül. Amint Balogh tanár úr távozik, viszi
magával azt is. Eszternek egészébe jut, hogy ő is ilyen ember akar lenni.
– Ügyes voltál! – billen elé Zoé,
aki gyönyörű, mint mindig – Mármint huh. Nekem ilyen sose jutna eszembe.
Viszont ha belegondolsz, olyan egyértelmű!
– Ömm. Kösz’ – dünnyögi
megszeppenten, öntelten akar vigyorogni, de képtelen rá, bármilyen nagy is a
kényszer.
– Ugyan, ugyan! – sziporkázik
Zoé, majd az ajtó felé kapja a pillantását, ahol már egy egész türelmetlen
tömeg vár rá.
– Majd holnap találkozunk! Szia –
integet, és kecses lépésekkel elsiet, minden bizonnyal abba a cukrászdába,
amiről még történelem előtt beszéltek.
Eszter ott marad kettesben az
idétlen pislogásával.
– Hát, izéé. Igen, majd holnap.
Gondolom – teszi hozzá némileg halkabban Zoé távolodó alakja felé pillantva.
Bizonytalanul lép előre egy arasznyit.
Kibámul az ablakon, és zavarában
azt gondolja:
Ezek szerint most féltékeny rám?
Eszter bólint. Minden jel erre
mutat. Így kell lennie. Önelégült mosoly ül ki az arcára, miközben kisétál a
teremből, dobálja a lábait, ahogy a lelkes kisgyerekek.
A folyosóra kiérve újfent
felveszi megszokott gyilkos-pillantású-márványszobor stílusát.
Immáron a kollégiumi szobája
ágyán ül, ölében a laptop, és szenvedve szemez a tankönyvkupaccal az
íróasztalán. (Ötös pont: tanulj végre rendesen.) Mindig is megvolt a magához
való esze, de ehhez még lusta is volt, mint a fene. Jobbára erős közepes volt,
amikor figyelt is órán, és általában figyelt, mivel nem akadt senki, aki
elterelje a figyelmét. Ha így tekintünk rá, az egyedüllét rengeteg előnnyel
kecsegtet. De koránt sem eléggel.
Eszter tekintete gyorsan vándorol
a laptop és a tankönyvek között. Egymást méregetik ő és a könyvkupac. Eltelik
egy perc, de egy órának tűnik. Végül úgy dönt, a sorozata érdekesebb, és amúgy
is a holnapi matematika dolgozata koránt sem lehet olyan nehéz. Lelkiismeretét
lecsitítva indít el egy újabb epizódot, ám nem büszke magára, amiért így dönt.
Röpke ötven perc múlva feltérdel
egy székre, és kinyitja az ablakot magával szemben. Az ajkai közé nyom egy szál
cigarettát és rákönyököl az ablakpárkányra. A Nap már pusztán egy fakó
fénykorong a messzeségben. Eszter hajába belekap a szellő, lágyan fodrozza a
füstöt körülötte. Figyeli, amint kósza diákok mászkálnak az udvaron,
gondolataiban újra éli az elmúlt órákat, a ki nem mondott szavak égetik a
torkát. Gyávának érzi magát, kétségbeesettnek, és bizonytalannak, de leginkább
üresnek. Szemét marja a füst, és a feltörekvő könnyek. Oh, az a sok elszalasztott lehetőség! Pedig milyen sorsfordítóak
lehettek volna! – gondolja.
Amikor hirtelen egy férfialak
kezd integetni felé, Eszter hátrahőköl, és kis híján leborul a padlóra, ám
szerencsére most megússza. Hunyorogva próbálja beazonosítani az illetőt, de
aztán egy emelettel alatta valaki kikiabál az ablakon, a továbbra is nagyban
integető pedig közli vele, hogy hamarosan ott van.
Eszter grimaszol, majd egy
füstkarikát fúj ki a világba.
A cigaretta mutatja az idő
múlását. Egy ponton már csak egy kis csonk. Eszter elnyomja az ablakpárkányon,
majd kipöcköli. Feltápászkodik a székről, kinyújtózik, a csontjai elégedetlenül
ropognak. Tesz három nehézkes lépést, és arccal beledől a mosópor illatú
ágyneműbe, halkan nyekken, amikor a lába nekiütközik az ágykeretnek.
Elér arra a pontra, hogy már csak
aludni szeretne egy kicsit. Valahol mélyen azt kívánja, sikítva, fohászkodva az
általa megtagadott istenekhez, hogy hadd szűnjön meg önmaga lenni. Az alsó
ajkára harap, és egy bölcsebb énje megnyugtatja. Jó vagyok én így – suttogja a gondolat leírhatatlan hangja a
fejében – Csak kell még idő. A saját
szavai, mégis idegenek és távoliak. A tüdeje szúr, az agya egy rég elfeledett
dallam szerint lüktet.
Simon Eszter már megszokta, hogy
egyedül van, és szellemként bolyong az osztálytársai között. Szerinte három
népszerűségi szint létezik, előnyök szerint a következő sorrendben: népszerű
vagy; nem vagy népszerű és észre sem vesznek; nem vagy népszerű, de
észrevesznek. Az utóbbinak mindig sírás a vége: a népszerűek a nevetéstől, te
pedig a vér nélkül vérző seb miatt a lelkeden. Ők elfelejtik a könnyeiket, te a
sajátjaidat soha. Álmatlan éjszakákon kísért majd, s látod magad előtt azt, aki
lehettél volna, ahelyett, ami most vagy. És abban az önmagadról elképzelt
képben tökéletesebb vagy, mint ami valaha is lehetnél, alakuljon bárhogy.
Simon Eszter tudja jól, átélte
már. Túlélte. Éveken át megrendíthetetlenül hitt abban, hogyha kitart, csak még
egy kicsit, azt kapja, amit érdemel: barátokat. Embereket, akik meglátják, több
ő annál a barátságtalan arcnál, sokkal több. Régen hitt ebben, mást sem
csinálhatott. Aztán idővel rájött, nem így működik a világ. Eldöntötte tehát,
ha senki más, majd ő tesz valamit. Kiharcolja magának a szeretetet.
Eszter az arcát a párnába nyomja,
lábaival a levegőben kalimpál, hason fekve.
– Na, de majd holnap... –
dünnyögi elveszetten. Hangjában nincs erő.
Holnap majd jobb lesz, holnap már
ki meri mondani, meg meri tenni, amit ma nem. Holnap minden jó lesz.
Ezzel hitegeti magát több, mint
három éve.
És fogja is, amíg nem találkozik
Vele.
Addig még tíz év telik el.
Sziaa, van egy díjam számodra ^^ a Rose And Rabbit nevű blogomon
VálaszTörlés