Endless: Early Days - Első Fejezet

Itt van hát az első fejezett. (Hurrá.)  Aki még nem olvasta a prológust ITT megteheti.

I. FEJEZET

Megint megtörtént.

Benjamin Bishop megint az igazgatói iroda elegáns, párnázott székén görnyedt. Valójában kényelmesebbek voltak, mint az osztály termek ellenszenves, elöregedett példányi, csakhogy ezekhez kelletlen extraként hozzájárt Mr Page prédikációja.

- Annyi lehetőség lakozik magában. Mr Bishop. Elpazarolja a fiatalságát.

Ez volt a jól bevált szöveg, amit alkalmanként, vagy hússzor elismételt. Ilyenkor Ben figyelte a színházból ellesett mozdulatokat, meg a nyálcseppeket amik felé röppentek. Page alacsony, gizda férfi volt, aki mindig úgy nézett ki, mintha a szemüveg épp le akarna esni az orráról. Kevesen tudták komolyan venni, és Benjamin Bishop nem tartozott közéjük.

- Miért keveri mindig bajba saját magát?

- Imádok az irodájában ücsörögni, uram - vigyorogta Ben. Utálta, ha faggatják, és a bosszúból sosem adott egy épkézláb választ sem, inkább elviccelte az egészet. Ezt pedig mindenki más utálta.

- Ide figyeljen! - mondta Mr Page, és ez a fenyegető hangja volt, ami sokkal inkább kétségbeesettnek hatott. - Amennyi baj van önnel, nem lenne megkérdőjelezhető ha kirúgnánk. Egyetlen egy szerencséje van, Mr Bishop! - és itt felemelte a mutatóujját, félig nevelő célzattal, félig még inkább hangsúlyozva, hogy egy, mintha Ben túl hülye lenne ahhoz, hogy megértse.

Egy pillanatnyi hatásszünet után fejezte csak be:

- Mégpedig, hogy én, és az édesanyja jó barátok vagyunk.

Ben olyan látványosan forgatta meg a szemeit amennyire csak tudta. Az igazgató minden rohadt alkalommal elmonta. Újra, és újra. Mintha kényszerítené, hogy amit hazamegy boruljon térdre az anyja előtt, és fogadja meg, új ember lesz. Elvégre teljesen realisztikus, hogy ez megtörténik. Oh, vagy inkább mégsem.

- Igeeen, tudom, uram.

Page végig vándoroltatta a szemeit pár papíron, ami az asztalán hevert. Ben előszeretettel firkálta volna össze őket, javarészt szórakozásból, és mert látni akarta az igazgató mennyire akadna ki.  

- Rengeteg probléma van önnel kémia órákon.

Rá akarta vágni, hogy: “Mert Mr Moore egy pöcs”, de aztán mégsem tette. Az első pillanat óta háború tombolt közte, és Moore között. Még be sem mutatkoztak, de máris gyűlölték a másikat. Állandóan találtak módot arra, hogy keserítsék meg egymás életét. Ben állt nyerésre, ravaszabb volt, szarkasztikusabb és jobban taktikázott. Mások szívatásában volt igazán jó, szinte legyőzhetetlen. Nehogy már egy kopasz fószer győzze le!

- Van pár - felelte végül.

- A mai órán nem csak pimaszkodott, de nem hagyta tanulni Miss Peterson-t.

Amit Ben legszívesebben tett volna: védekezően felemeli a kezeit, és azt mondja:

- Na, na, na. Azért egy, Jackie tök élvezte. Kettő, amúgy se figyel soha. Három,  kémiai számtások? Komolyan? Ki a szart, érdekel ez kedd délután? Vagy úgy valaha?

Ehelyett viszont, mivel nem volt hülye, csak fészkalódott egy kicsit a székben majd az mondta:

- Nekem is rémlik valami ilyesmi, uram.

- Ez így nem jó.

- Mi? Hogy van magánéletem? Én kérek bocsánatot!

Tetetett felháborodását elárulta a pimasz vigyor a szája sarkában, de Page kellően ledöbbent ahhoz, hogy elfelejtse amit mondani akart.

- Nem, az remek. Bár jobb lenne ha a tanórán kívül rendezné a dolgait.

Ben vágyakozva tekintett fel a faliórára. Már mehetne haza.

- Próbálja fékezni magát - mondta Page, és Ben tudta, mindjárt szabadul.

- Azon leszek, uram.

- Nagyszerű - bólintott. - Most menjen, rám vár a papírmunka, ön meg gondolkodjon el azon amit mondtam.

- Rendben, uram.

 Művien mosolygott miközben felpattant a székből, és azalatt a pár lépés alatt amíg az ajtóig ért, rájött, hogy fogalma sincsen miről magyarázott neki az elmúlt negyed órában. A vége meg meg volt, az előtt meg azon járt az agya mennyire lehet intenzív Page nyáltermelése, ha ennyit köpköd. Meg azon, miért képzeli magát színésznek. Ilyesmin.

- Még egy dolog, Mr Bishop! -  szólt az igazgató, amikor Ben keze már a kilincsre simult - Vigyázzon, az édeasanyja nem fogja örökké kimenti önt, és más sem.

- Viszlát, uram - a hangja semleges folyt, az arca érezelem mentessé kövült.

Az ajtót becsapta maga után. Ott találta magát a folyosón kavargó diákok között, még egy utolsó karcos gondolat (Mintha szükségem lenne mások segítségére!), aztán már le is rázta magáról az egészet, az igazgatói irodába tuszakolta vissza az emlékeket, a többi mellé.

A nadrágzsebébe süllyesztette a kezeit, az öngyújtója és pár papírfecni bujkált benne. Feldobta a gondolat, hogy nem kell már sokáig elviselni az iskola jellegzetes levegőjét. Rámosolygott egy helyes lányra, aki elsétált mellette, majd megindul a földszint felé.

A lépcső forduló ablakánál álldogált egy srác, akin minden próbálkozása ellenére túl elegánsan állt az egyenruha. Kibambult a világba, belemerülve a gondolataiba. Szeplős arca, vörös haja és bizonytalan szemei voltak, mint a családja összes többi tagjának. Valahogy két generáció alatt sem tudták kivedleni magukból az ír ősök génjeit.

Ben jelzés értéküen rúgta bokán.

- Mi a… Na végre! Sokáig tartott!

Anthony Winchester, Ben legjobb barátja, az évek alatt képtelen volt megtanulni, hogyha a semmiből valaki csak úgy bokán rúgja, az valószínüleg Ben, és valami olyasmit jelent: “itt vagyok, baszdmeg” vagy “ne beszélj többet” esetleg “van tüzed?”. Vagyis nagyjából mindent amit Ben lusta volt mondani neki.

- Hja, az hittem vacsorára is meghív.

Ekkor tűnt fel neki, hogy Tony két táskát szorongat. Az egyiken nagyon látszott, hogy Ben-é, Tony ráadásul a kezébe is nyomta. Nem mondhatni, hogy sok holmi lett volna benne, annyi biztos, nem szakadt meg miatta.

- Na, mi volt? - kérdezte Ben-től, miközben elindultak a kijárat felé.

- Csak a szokásos. Gondolom. Megint előadta a szöveget arról, hogy csak azért élvezhetem még a sulinkat, mert bírja anyámat. Ja, és szerintem annyi nyál van a fejemen, ami akkor se kerül rá, ha végignyal. Háromszor.

- Rólam mondott valamit?

Anthony-t egyszer dohányzáson kapták a fő épület mögött. Nem lett belőle semmi, azon kívül, hogy az anyja kérésére vasárnap meg kellett gyónnia. Viszont azóta minden egyes alakommal attól félt, szóba fog kerülni. Anthony Winchester iszonyat baszari ember volt világ életében.

- Igen, Tony. Csak rólad beszél. Megállás nélkül. Szerintem tetszel neki.

- Szóval nem.

- Egy szót sem.

És úgy tűnt nagy kő esett le Anthony szívéről, amit Ben egyszerűen nem értett.

Amikor kiléptek az udvarra, az ég szürkés masszája alá, az eső előtti illatba, Ben-ben újra tudatosult, hogy az élete szar.

- Page szarint nem hagytam Jackie-t tanulni.

Erre Anthony felröhögött. Sokkal inkább prüszkölt.

Ben be akart szólni neki valamit, ám mielőtt a gondolat rendesen megfogalmazódott volna benne, észrevette a szóban forgó hölgyeményt, amint az udvar másik felében beszélget a barátnőivel. A rohadék Moore miatt nem derült ki, hogy akkor ma este Jackie és Ben tudnak-e együtt tanulni. Renden, legyünk őszinték. Tanulás munka címen néha lefeküdtek egymással feszültség levezetés céljából. Fiatalok voltak, szinglik, védekeztek, jó szórakoztak. Benjamin Bishop nem akarta okok és miértek közé zárni az éltét. Azt tette amit jónak gondolt. Mégis iszonyatosan unatkozott. Minden egyes nap ugyan az, újra, és újra. Mintha beakadt volna a lemez. Szex közben ezt elfelejtette.

Megmondta Tony-nak, hogy várja meg a kapunál, majd megy, ha lerendezte a dolgokat. A srác fintorogva, csoszogva, de elindult. Ben pedig magára öltötte a csábos mosolyát amivel lányokat szédített, és ölös léptekkel közelítette meg a kis csapatot. Már messziről meghallotta a lányok vihogását. Az egyik amelyiket nem ismerte éppen a mondata közepén járt amikor Ben megjelent közöttük.

- Hát, helló Jackie! - üdvözölte, mire a lány csak dobott neki egy puszit. Ben szélesebbre erőltette a mosolyát. - Akkor ma este?

- Jaj, bocsi, cuki, de ma este nem érek rá. Apu hazajött külföldről. Ajándékozás, nagy családi vacsora meg minden.

- Aha, oké - bólintott, azzal minden további nélkül elsétált. A háta mögött tisztán értette amit Jackie egyik vékony hangú barátnője felháborodott monológba kezd, arról, milyen szemetek és tiszteletlenek a srácok. Ben bármilyen bunkó is volt, Jackie sosem haragudott meg rá különösebben. Ez fordítva nem volt igaz.

A kapu felé sétálva a szeme sarkából megpillantotta Moore-t. Megszaporázta a lépteit, inkább öljék meg itt, és most minthogy Moore is kis előadást tartson neki. Mikor végre odaért az unottan ácsorgó Tony mellé kissé megkönnyebbült. Amikor elkezdték maguk mögött hagyni az iskola zord épületét Tony rákérdezett:

- Na, mit mondott?

Addigra mindkettőjük szájában egy-egy szál cigi csüngött. Fáradt, szemerkélő eső cseppek simogatták az arcukat.

- Családi faszom tudja mi lesz.

- Náluk mindig van valami.

Ben vállat vont, és miközben megálltak egy zebránál felbámult az égre. A Nap sehol, az ég néhol fakó kék, máshol bágyadt szürke volt. Tökéletesen tükrözte a hangulatát. Jobban mondva, inkább az egész életét.

- Nincs kedvem hazamenni - dünnyögte a hűvös, tavaszi levegőbe. - Menjünk be a belvárosba.

- Mennék - sóhajtotta Tony -, de anyám vacsora vendéket hívott. Megint.

Ben nem is próbálta leplezni a kárörömöt. A Winchester házban olyan gyakorisággal gyűltek össze a katolikus hívők, a legcsekélyebb ok nélkül, hogy abba mindenki más beleőrült volna. Tony nővére gyakran mondogatta: “Oké, Isten nagyon menő, de a privát zónámat légyszi ne.” Tony maga nem volt elég tökös ahhoz, hogy ilyen könnyedén lázadjon az anyja ellen.

- Szar vagy, Tony - felelte Ben, mivel rá mindig lehetett számítani.

- Nem, figyelj. Tudod mi a szar? Hogy a kattant pár jön, a még kattantban lányukkal. A csaj tizenkettő, és belém van zúgva.

Ben ezen a ponton kezdett el röhögni.

- Legalább valaki. Örülj neki.

- Múltkor el akarta lopni az egyik alsógatyámat. A szennyesből.

Miközben Anthony láthatólag az emléktől is rosszul lett, Ben azon vívódott, hogy ez most szánalmas, undorító, vagy vicces. Mindesetre nevetett. A válasz sértett dörmögés volt, amiből képtelenség kiérteni a szavakat, de nem is igazán érdekelt senkit.

- Akkor én most lépek - mutatott Ben maga mögé, a belvárosba vezető zsúfolt utcára. Tony bólintott, s bratyisan összenyomták az öklüket. Azzal hátraarc, mindenki ment a maga útján.

Ben utálta egyedül járni Newcastle-t. Gyerekkorában, amikor még lelkes volt, és élett benne a kalandor, felfedezte a várost. Azóta úgy tekintett rá, mint egy dalra amit többször hallgattak meg, mint megérdemelné. Sok dologgal kapcsolatban ezt gondolta. Általában ezért nem fejezett be soha semmit.

Leült egy padra, a továbbra is szemerkélő esőben. Végig gondolta a lehetőségeit, merre mehetne. Semmit sem akart csinálni. Egy rossz érzés nem hagyta nyugodni, fojtogatta belülről, ki akarta kaparni magát, kirántva azzal minden szépen elnyomorgatott emléket. Ezt volt amire a legkevésbé vágyott. Az unalom kezdett teljesen eluralkodni rajta.

Amikor az eső hirtelenjében szakadni kezdett, Ben felpattant a padról, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy töke tele van az egésszel, és elindult hazafelé. Nevetségesnek érezte magát. Amikor egy piros esernyőt szorongató kislány rábámult, komoran nézett vissza, mire a kisgyerek azonnal elkapta a tekintetét. A hangulata egyre sivárabb lett.

§

Mivel Ben anyja ragaszkodott hozzá, nem sorházba költöztek. A nő nem engedett abból, hogy legyen udvaruk, ahova egy hónappal azután, hogy beköltöztek fel is építtetett egy fészert. Ide szórták be a dolgokat amiknek nem volt helye a házban. Ekkor Ben két éves lehetett. Tizenöt éve élt már abban a házban, és roppant vegyes érzései voltak iránta. Negatívak, leginkább. Az utóbbi pár évben (pontosabban azóta, hogy Ben-nek önálló véleménye lett a dolgokról) utált haza menni. Kivéve persze amikor egyedül lehetett az ház mind a két emeletében, és négyzet centijében.

Az apja autója a ház előtt parkolt. Ma szokatlanul korán hazaért, ami semmi jót nem jelentett. Ben érezte, hogy valaki még ma iszonyatosan fel fogja baszni az agyát, ő meg megver valakit dühében. Vagy hisztizve elvonul. Minden erőlködése ellenére ha józan volt, általában a második variációnál maradt.

Nem is próbálkozott a kulccsal, tudta, hogy nyitva van a bejárati ajtó. Unottan benyitott, s amint átlépte a küszöböt meghallotta a szülei veszekedésének foszlányait. Fasza, már megint! Ben szülei már nem az a vidám pár voltak akik a homályos esküvői videójukból mosolyog vissza. A világ leghülyébb dolgain vesztek össze, és csak azért nem váltak el, mert így szerintük egyszerűbb, és legalább Benjamin lelke se sérül. Okos embereknek számítottak, de ők komolyan elhitették magukkal ezt a hülyeséget. Ben utálta őket ezért, meg úgy összességében mindenért.

Becsapta az ajtót maga mögött, de a megérkezése senkit sem érdekelt. Ezt a lelkére vette. Miután lerugdosta magáról a cipőjét, belenézett az előszobában függő egész alakos tükörbe. Benjamin Bishop egész jóképű sráccá cseperedett, és ezt - mindenki legnagyobb bánatára - tudta is magáról. Gesztenye barna haja selymesen örvénylett a fején. Azzal megegyező színű szemeiben mindig csillogott a kifürkészhetetlen ravaszság, na, meg a bánat amit olyan erősen akart rejtegetni mások elöl. Az arccsontja karakteres, akárcsak a dédapjáé azokon a régi, kopott katonai képeken. Mosolya éles, a fogai meg akár a katonai temető. Az iskolai egyenruhája sosem passzolt hozzá igazán. A nyakkendője lehetetlen csomóba kötve. Az apja millió módszert mutatott arra, miként lehet szépen megkötni. Ben mindig éppen annyira figyelt, mint Page szentbeszédeire. Végül megtanulta úgy elcseszni, hogy elfogadhatóan nézzen ki. Ennyivel megelégedett a világ, ő maga meg aztán főleg. Ben most épp csapzott volt az esőtől, amiben haza kellett küzdenie magát. Hátragyűrte a homlokába tapadt tincseket, amik szinte azonnal visszaperegtek. Megvonta a vállát, s az emeletre indult, a szobájába.

Ben szobája letagadhatatlanul az övé volt. Kiragasztott a falra mindent ami kicsit is polgár pukkasztó. Imádta amikor belépett egy mit sem sejtő látogató, majd elképedve bámult körbe. Ilyenkor azt mondta: Üdv a birodalomban! Egy idő után kiírta Dante Pokol kapujának szövegét az ajtajára. Az egészet. Csupa nagy betűkkel. Mégse olvasta el soha senkit. Amikor a még mindig hökkent látogatót felvilágosította, hogy van figyelmeztetés, azok csak annyit mondtak:

- De hát az csak egy sor. Az ott hosszabb.

Mire Ben mélységesen felháborodott, mert emelt szinten tanulta az irodalmat, és az ilyesmi valami megmagyarázhatatlan oknál fogva iszonyatosan idegesítette.

- Nem csak egy. Az utolsó a leghíresebb. Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel. Viszont rohadtul van előtte még nyolc sor.

- Oh tényleg? Nem is tudtam.

- Hja, az feltűnt.

Ben minden egyes alkalommal rábámult a szövegre mielőtt belibbent volna a szobájába. Tudta fejből, de néha, amikor a létezés is fájt, a szavak értelmetlen zuhatagának hatott.

Tíz perce ücsörgött az ágya szélén, figyelte a sarokba hajított táskát, a kezében szorongatta a telefonját. Tompa kiabálás foszlányok szűrődtek fel az első emeletről. Összeszorította a fogait. Nem bírta elviselni a szülei vitáit, egyszerűen legszívesebben pofon vágta volna őket, hogy térjenek észhez a kurva életbe. Eső kopogott az ablakon, Ben pedig nem bírt tovább megmaradni. Olyan lendülettel ugrott fel, és erővel tépte fel az ajtót, hogy egy kicsit meglepődött önmagán. Miközben a lépcsőn dübörgött le, belecsúsztatta a telefont a farzsebébe. Végül laza mozdulattal vetődött neki a nappali ajtófélfájának. Kezeit összefűzte a mellkasa előtt, az arca lekezelő grimaszban. Úgy tett, mint aki pont leszarja az egészet, és akinek egyáltalán nem fáj a feje a hirtelen ütközéstől.

Az anyja összekuporodva, hangosan zokogott az egyik bőr fotel kar támláján ülve. Az apja előre görnyedt, hogy az arcába kiabálhasson. Dühösen fröcsögtek a szitkok, hangosan, de jelentés nélkül.

Ben művien köhintve hívta magára a figyelmet.

Mindketten ránéztek, s amint a tekintetük találkozott az anyja még jobban kezdett bőgni. Az apja fel egyenesedet, és a csuklóját dörzsölgetve az kérdezte:

- Hazaértél Benjamin?

- Nekem nagyon úgy tűnik.

Egy pillanatig senki nem mondott semmi. Ben tudta, nem fogják elmondani neki mi történt, hacsak rá nem kérdez. Szóval rákérdezett.

- Menj fel a szobádba - felelte az apja szárazon.

- Nem.

Kevesen voltak képesek olyan megdönthetetlen határozottsággal beszélni, mint ő. A család tagjai ebben is néhai dédapját látták benne. Ilyenkor Ben sokkal veszélyesebb hatást keltett, mintha valóban látta volna a világ legelrettentőbb oldalat, pedig aztán szart se látott belőle. Legalább hazudni tudott. Az mondogatta magának, hogy jó színész lehetne.

- Azt mondtam menj a szobádba!

- Én meg azt, hogy nem. De jó, mindketten beszélünk angolul!

- Ide figyelj! - szinte ordított, de gyorsan visszanyelte a feltörő szavakat, mielőtt kimondhatta volna őket. Fegyelmezettséget erőltetett magára, s úgy folytatta: - Rendben, ha annyira tudni akarod, inkább anyádat kérdezd.

Ben üveges tekintettel meredt az anyjára.

- Hallgatom - mondta, de minden igyekezete ellenére újfent bizonytalan kisgyereknek érezte magát.

- Benny, ez bonyolult - hebegte miközben egyre kisebbre akarta összehúzni magát.

Ben ki nem állhatta ha Benny-zték, és az esetek jelentős zömében szóvá is tette, de az anyja valahogy képtelen volt leszokni róla.

- Dehogy bonyolult! - vágta rá az apja mielőtt bárki más megszólalhatott volna. - Összejöttél egy férfival a hátunk mögött, és mivel egy ostoba szuka vagy teherbe is estél tőle. Ez röhejes nem bonyolult! - a végére már magából kikelve ordított, majd a tarkóját kezdte dözsölni feszesen nevetve.

Ben lefagyott. Mintha az idő egy pillanatra megállt volna körülötte. Bámult maga elé, de nem látott. Tudta, hogy a beszélgetés hullámzik tovább, ám a szavak nem jutottak el hozzá. Igaz lenne? Történt már ilyen a világban, másokkal, idegennek. Akkor most miért éppen vele? Hirtelen féktelen harag kezdett motoszkálni benne. Eszébe jutott, hogy Tony és Jackie épp a csillogó családi vacsorára készülnek. Miért nem velük?

- Én csak neked akartam jót, Benny! - szipogta az anyja.

Ben szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát, és gyorsan becsukta. Inkább horkantott, és végigszántott félszáraz haján.

Az apja elviharzik mellette, a léptei alatt akár be is szakadhatna a lépcső. A ház kegyetlen csendjében szekrények, és fiókok csapódásának moraja, az anyja sírása. Ben az anyját nézi. Egyik pillanatban tombolnak az agyában a gondolatok, a következőre eltűnik az összes, s ugyan ilyen hirtelen vissza is térnek. Újra és újra. Körbe pillanat, keresi a kamerákat, látott ilyet a tv-ben. Akkor röhögött a sok balekon akik bedőltek. Most nem röhögött, de kameráknak sem volt nyoma.

Hosszú percek teltek el, nem érzékelte az idő múlását. Végül az apja nagy táskákkal és bőröndökkel felfegyverezve jelent meg mellette. Lesújtó pillantást vetett a még mindig zokogó nőre. A hangja érzelem mentesen kongott:

- Majd jelentkezem.

Ennyit mondott Ben-nek mielőtt kisietett a házból. Utána az autó motorjának búgása, a kerekek csikorgása. Ben behunyta a szemét. Elképzelte a sötét kerék nyomogat a felhajtón, az apját amint dühösen a forgalomba veti magát. Az anyját amint ott kuporog nem messze tőle. Jackie-t és Anthony-t, a családjukkal amint megterítenek. Page-t, amint elégedetten töltögeti a papírjait, azzal a tévhittel, hogy ma sikerült megváltoztatni Benjamin Bishop-ot. Legvégül elképzeli saját magát, amit ott támaszkodik az ajtófélfának, szánalmasan, mintha ő lenne az univerzum történetének sebzett lelkű főhőse.

Mire kinyitotta a szemét rájött, hogy ez nem igaz.

Sarkon fordult, a  konyhába igyekezett. Közben el akarta hitetni magával, hogy nem önző. Mindenki érez így. Szabad sajnálni magát, legalább egy kicsit, amikor a családja épp széthullik. Sőt, az a jó, ha érez valami, nem? Amikor kinyitotta hűtőt, a tekintetével valami alkoholosat keresve, arra jut, hogy minden joga meg van dühösnek lenni, vagy épp szomorúnak. (Még nem egészen tudta melyik.) Lehet, hogy nem körülötte forog a világ, de ez nem azt jelenti, hogy el kell tűnnie. Magához ragadt egy kibontott borosüveget, majd az előszobába sietett. Gyorsan magára küzdötte a kényelmesebb cipőjét, majd elsietett otthonról olyan gyorsan ahogy tudott.

A ház előtt megállt egy pillanatra rágyújtani. Egy-egy kallódó szál cigi, és tartalék öngyújtó valahogy mindig került a zsebébe. Egy pillanatig töprengett azon, merre menjen. Végül a folyó mellett döntött. Fiatalabb korában sokat járt oda, és mindig nosztalgikus béke fogta el, ha ott volt. Útközben felhívta Tony-t. Csak mondott, jöjjön a megszokott helyre, azzal lecsapta. Amikor teljesen elegük lett a világból, kivonultak a part egyik népszerűtlen részére.

Ben odafelé átgondolta a dolgokat. A kimondatlan szavak égették a torkát. El akarta mondani, hogy ő nem Benny, ne hívja így. Az apjának szegezni a kérdést, ő is rejteget-e egy szeretőt, esetleg többet. Bosszantotta, hogy nem jutottak időben eszébe ezek. Arra is rájött, teljesen értelmetlenül féltékenykedett Jackie-re, és Tony-ra. Nekik semmi közük hozzá. Nem értette mi ütött belé.

Ő ért előbb a folyóhoz, ami nem meglepő. Lezuttyant a földre, a barátságtalan porba. Egy kavics nyomta a vádliját. Hátra döntött fejjel nagy kortyokkal itta a vörösbort. Valami drága márka, bár ő nem érezte a különbséget. A fémes íz elöntötte a száját, s csak bámulta a hullámzó zöldeskék vizhalmot maga előtt. Az ég továbbra is borús volt, bár nem esett. Ben kilazította a nyakkendőjét, szaggatott lélegzettet vett és ivott még. Az üvegben túl kevés volt, hogy berúgjon, de elkábulni elég.

Nem tudta milyen hosszú ideig ücsörgött ott. A gondolatai messze jártak. Egy dalszöveg bugyogott fel benne.

The pain is so big you feel nothing at all

Nem tudta hogyan folytatódik, ha egyáltalán folytatódik. Az előadó se jutott eszébe, csak a hang távolodó emléke zengett a fülében.

Nem a szülei miatt volt kibukva. Arra számított, az elkerülhetetlen. Csak már sok volt. Ez a nap, az év, az egész élet. A puszta létezés.

- Bocs, hogy késtem - hallatszott Anthony hangja a háta mögött. - Nehezen tudtam elszabadulni. Azt mondtam szeretnél többet tudni Krisztus csoda tételeiről.

Nagy puffanással vágódott le Ben mellé.

- De szerintem anyám továbbra is utál - folytatta Tony elmerengve a távolba.

Tény, hogy Ben nem az a srác volt, akit a válásos szülök a gyerekük közelében akarnak tudni. Aztán mégis ők mégis haverok voltak.

- Nem tudod melyik dalban van ez a sor?

Miközben Ben eldünnyögte a szavakat, Tony nagyokat pislogott rá. Ez a tekintete általában akkor jelent meg amikor végleg elvesztette a fonalat. Avagy Ben irodalom beadandóinak második soránál.

- Honnan tudjam baszki? Guglizd ki.

Ben az ajkai közé nyomott egy szál cigit, de nem gyújtotta meg. Előkereste a telefonját, eddig fel sem tűnt neki, mennyire kényelmetelen volt azon ülni. Bepötyögte a szavakat a kereső mezőbe, és nézte miket ad ki.

- Amúgy minden oké? - kérdezte Tony.

- John Lennon.

- Mi van?

- Ez egy John Lennon dalban van.

- Fantasztikus.

Ben hátradőlt, a tarkóját csikizték a fűszálak. Az eget szemlélte, ami szép lassan kezdett kék színűre vedleni. Magán érezte Tony értetlen tekintetét. Elővarázsolta az öngyújtóját, és a dohány füst táncolva szált körülötte.

- Szerintem zenész leszek.

Tony eleinte nevetett, de amikor feltűnt neki, Ben nem viccel, elkomorodott.

- Csak szivatsz.

- Tök komoly. Én leszek az új John Lennon. Amúgy is hasonlítunk - ábrándozva bámulta a felhőket. Kezdett jobb kedvre derülni, maga sem tudta miért. Elképzelte, hogy valóban zenész lesz, rajongókkal, saját zenékkel, meg minden. Akaratlanul elvigyorodott.

- Öö… miben is?

- A nevünk, például.

- Te Benjamin Bishop vagy. Ő meg John Lennon. Nem hasonlít. De lehet velem van a baj.

Mielőtt válaszolt volna három karikát fújt ki a száján, amik szép lassan eltűntek a világban. Gondolkodott egy hangzatos vezetékneven. Nem volt jó a név adásban. Kellett egy kis idő amíg eszébe jutott bármi értelmes. Mindeközben Anthony türelmetlenül várt.

- John Way - lehelte.

- He?

- Ez az új nevem. Benjamin Bishop halott.  

- Hát te egy fasz vagy - mondta Tony. Nem sértésként, csak baráti aggodalomból. - Nem cserélhetsz személy azonosságot csak így. És hogy leszel zenész? Hallottalak énekelni, csoda, hogy túléltem. Gitáron el tudod játszani a Smoke on the water-t, aztán annyi.

- Te is benne leszel. Mármint a zenekarban.

- Szent Mária, Ben, figyelsz te rám?

- John - javította ki.

Igazából nagyon nem figyelt. Nem akart elveszi a részletekben. Volt ideje, hogy megtanuljon gitározni, a neve pedig az ő sajátja.

- Én nem leszek zenész - jelentette be Anthony.

- Akkor te cipeled a gitárokat, nekem mindegy. A lényeg, hogy ott leszel.

Tony sóhajtott, mert tudta, nincs más választása. John gondolatai eközben azon jártak hol kéne elkezdeni, honnan szerezhet bandatagokat, egyáltalán mi legyen  név.

- Ugye engem nem keresztelsz át? - kockáztatta meg Tony.

- Ha szeretnéd.

- Nem szeretném.

- Késő - vigyorgott, s utána egy ideg összeszűkített szemekkel bámult, az agyában nyerőképhez hasonlóak pörögtek a nevek. - Brian Spencer.

- Hurrá, kicsit se ratyi - grimaszolt. - Szar vagy a nevekkel.

- Ja.

Brian nem sokkal később, elpusztítva a csendet azt kérdezte:

- Úgy, mint Brian Jones a volt Rolling Stones tag?

- Dehogy - felelte John, aki egyszerűn nem érthette honnan vonta le ezt a következtetést. - Brian, a kutya a Family Guy-ból.  

Mikor a leendő zenekar gitár hordozója feltűnően csalódott lett, John feltápászkotott a földről. Határozottan elégedett volt magával. Látta maga előtt a jövőjét, mint világhírű zenész. Ha visszagondol eddigi éveire, lehet ezt kereste mindig is. Nem fejezett be semmit, azért, mert el kellett jutnia ide. Abban a pillanatban rájött, ennek így kellett lennie.

- Menjünk el Tim-hez.

- Engem vár egy otthon egy csapat, hogy együtt vacsizzunk.

- Na. Nem minden nap alapítok zenekart.