Endless: Early Days - Prológus

Szóval megérkezett a prológus. Lehet kicsit képzavar a fülszöveghez képest, de az első fejezetből majd minden kiderül.

PROLÓGUS

Már magában a helyben volt valami ami nyugtalanította John-t. A dohos félhomálya, fülledt levegője és jellegzetes szagai még nem voltak különösebben mások, mint bármely más közepesen felkapott, londoni kocsmáknak lenni szokott. A Reckless’ Law egy mellékutca zugában lapult, amit John teljesen megértett, főleg ezzel a hülye névvel. Bulizó kamaszok épp úgy betévedtek ide, mint lázadást színlelő középkorúak. A legtöbben csak az ismeretlen zenekarok miatt jöttek, akik sosem kaptak ötven főnél nagyobb közönséget, de itt mindenesetre felléphettek egy-két alkalommal. Reckless’ Law azok közé a nagy költségvetésű pub-okhoz  tartozott, amit szándékosan csináltak lepukkantra, mivel ahhoz az idejárok túl stílusosak voltak, hogy ténylegesen csóró helyre menjenek.

John-nak fogalma sem volt, mégis hogyan kerülhetett pont ő, egy ilyen helyre. Bágyadtan nyúlt szét a padon, Nathan mellett, figyelve az emberek homályos sziluettjét. Kezében hugymeleg sört szorongatott, ami csak nem akart elfogyni. Azon gondolkodott honnan ilyen ismerős a dal, amit a színpadon zajongó zenekar épp próbál előadni. (Oké, a “színpad” erős túlzás, arra a húsz centis emelkedőre ahol a bandatagok passzírozódtak össze, de adott neki egyfajta lelki békét, ha azt mondogatta magában: “Hamarosan én állok azon a színpadon.”)

Voltak dolgok amik egyszerűen nem hagyták nyugodni, és csak háborgott magában. Jelen pillanatban leginkább az a “dohányozni tilos” tábla okozta a problémát, amely unottan csüngött a falon. Az a fajta bagós volt, aki nem élvezetből, csak a puszta megszokásból szívta.

Annak sem örült kifejezetten, hogy utolsónak osztották be őket. “Utolsókból lesznek az elsők.” - közölte mosolyogva az egyik szervező, John meg azt sziszegte:

- Kurvára remélem.

Túl sokat szenvedtek emiatt a verseny miatt ahhoz, hogy ne nyerjék meg. Az eddigi fellépőknél jobbak voltak, sokkal. Nem egoizmus, vagy túlzott önbizalom, hanem puszta tény. Tapasztaltak voltak, már amennyire csak lehetett, némelyikük tehetséges, a többiek vért izzadva küzdöttek, de a legfontosabb: élvezték. Nem muszájból, vagy hirtelen ötlettől vezérelve csinálták, hanem a zene iránti szenvedélyből. Persze ők sem így kezdték, senki se kezdi így. Hosszú utat tettek meg, és John úgy érezte, közeledik az ő nagy pillanatuk. Az érzés végigkanyargott az ereiben, elárasztotta a tüdejét, és össze csomósodott a gyomrában.

Csonkára vágott körmével kopogott a sörös dobozon, de a hang elveszett a gitárszólóban.

- Cobain újra öngyilkos lenne, ha meghallaná ezt a feldolgozást - kiabálta Nathan, bár hangja tompa volt, és távoli. John alig értette ki a szavait.

- Hja. De legalább az énekes csaj jól néz ki.

Nathan szigorú tekintete, és eltorzult grimaszba fordult arca azt üzente: “Nem ezért vagyunk itt.” John a fogát szívta, tudta ő nagyon jól mi a tétje a dolognak.

- Baszki, hol vannak már a többiek? - nézett körbe, ismerős alakokat keresve. Semmi.

Nathan Prescott végigszántott hollófekete hajában, majd ő maga is átfürkészte a tömeget.

- Ide érnek. Még vannak előttünk ketten.

Egy pillanatig még idegesen dobolt a combján, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant, a roppant kényelmetlen padról, és határozott léptekkel az ajtó felé indult.

- Hova mész? - szólt utána Nathan.

- Rágyújtok.

 Átverekedte magát az ember seregen, egészen a hátsó udvarig, ahova dohányozni, és - csak az ellentmondás kedvéért - friss levegőzni jártak ki, a szórakozásban megfáradt vendégek. John fel sem foghatta ki találta ki ezt a hülye rendszert. A legtöbb hely ahova jártak olyan lazán kezelte a dolgot, hogy az épületben szinte vágni lehetett a füstöt. Persze, hogy itt nem.

Az öngyújtóval szórakozva támaszkodott neki a falnak. Letüdőzte, majd kis köröket fújt az éjszaka sötétjébe. Nem aludt valami sokat az elmúlt napokban, úgy érezte akár ott helyben képes lenne kidőlni. Bámult maga elé, gondolatai kuszán csüngtek a fejében. Kavarogtak benne az emlékek. Nem értette, hogy lehet valaki olyan elcseszett ember, mint ő.

A félig elszívott cigit a földre dobta, majd rátaposott.

Iszonyatosan hiányzol, de tűnj a fejemből amíg ennek vége. Kérlek.

Bámulta a csikket egy pillanatig, majd a zsebébe süllyesztve a kezeit, visszasétált a zenétől pulzáló pubba, maga mögött hagyva kételyeit, és bizonytalanságát.

A múlt kísértette könyörgése ellenére sem hagyta magára.